Tegnap Maglódon voltunk tápiós ifjúsági találkozón.
Bevallom őszintén, nagyon lehangolt, hogy a szokásosnál kevesebben
voltunk. Ezen lehangoltságom egészen a délutáni (fő)előadásig tartott… Utána
pedig egy olyan fergetegesen jó kiscsoportban volt részem, hogy csak na… :)
A nap csúcspontja a záró szentmise volt. Pörgős énekeket énekeltünk,
klassz volt az énekkar felállása, és kimondhattam, hogy ALLELUIA.
És egyszer csak majdnem elsírtam magam. Mostanában egyre kedvesebbé válik számomra az Úr imája. Egyre jobban szeretem. Amikor a mise ezen pontjához értünk, megdöbbentem, amikor Barotai atya kihívta a gyerekeket, hogy az oltár körül a ministránsokkal álljanak körbe ők is. Itt kezdődött minden… Aztán azt mondta: „imádkozzuk együtt, hiszen mindnyájan a gyermekei vagyunk”, majd mindenki egyszerre kezdte el imádkozni: „Mi Atyánk!” Az atya hanglejtése, az, hogy nem ő kezdte el, és mi csak belekapcsolódtunk… Szíven talált. Nagyon. Megkönnyeztem.
Ettől fogva a misét végigvigyorogtam, telitorokból énekeltem. Az áldozásnál is csak mosolyogtam. Odaálltam az áldoztató elé, és rámosolyogtam Jézusra. Úgy, mint eddig még soha. Örültem Neki. Vidám voltam. A mise végén pedig az Élet van tebenned című éneket énekeltük el… No comment… Aki ismeri, az tudja… Aztán pedig azt éreztem, hogy mindenkit megölelnék. Regi volt az első. És azt súgta nekem: „Jó az Úr!” Hát nagyon jó… Túláradt bennem valami, mert még olyanokhoz is odamentem volna egy ölelésért, akikhez máskor nem, kedves szavakat mondtam volna nekik… És ez nagyon jó érzés…
És egyszer csak majdnem elsírtam magam. Mostanában egyre kedvesebbé válik számomra az Úr imája. Egyre jobban szeretem. Amikor a mise ezen pontjához értünk, megdöbbentem, amikor Barotai atya kihívta a gyerekeket, hogy az oltár körül a ministránsokkal álljanak körbe ők is. Itt kezdődött minden… Aztán azt mondta: „imádkozzuk együtt, hiszen mindnyájan a gyermekei vagyunk”, majd mindenki egyszerre kezdte el imádkozni: „Mi Atyánk!” Az atya hanglejtése, az, hogy nem ő kezdte el, és mi csak belekapcsolódtunk… Szíven talált. Nagyon. Megkönnyeztem.
Ettől fogva a misét végigvigyorogtam, telitorokból énekeltem. Az áldozásnál is csak mosolyogtam. Odaálltam az áldoztató elé, és rámosolyogtam Jézusra. Úgy, mint eddig még soha. Örültem Neki. Vidám voltam. A mise végén pedig az Élet van tebenned című éneket énekeltük el… No comment… Aki ismeri, az tudja… Aztán pedig azt éreztem, hogy mindenkit megölelnék. Regi volt az első. És azt súgta nekem: „Jó az Úr!” Hát nagyon jó… Túláradt bennem valami, mert még olyanokhoz is odamentem volna egy ölelésért, akikhez máskor nem, kedves szavakat mondtam volna nekik… És ez nagyon jó érzés…
Hála.
Azt hiszem, hogy most egy jó darabig ebből fogok táplálkozni lelkileg.
Nagyon jó megtapasztalni, hogy az Úr szeret! Csak nyitottnak kell lenni
rá.
***
Most pedig még annyit fűznék hozzá a blogindításhoz, hogy egy ideje már
rágódom azon, hogy hát mégsem kéne követni a divatot, mert az „milyengázmár”,
meg eleve azt vallom, hogy ott a papír, tessék azt használni… De hát most ez a
tegnapi nap óriási élmény volt. Még annál is óriásibb…
Váhh! Frenetikus! :D
Az Úr jó! :-)
VálaszTörlésHallelujjah! :-))
VálaszTörlésMár a 3. blogot fogom olvasni. :-)