Fogadd el, Urunk, megtört szívünket és alázatos lelkünket!
Szívünkben megtörni, lelkünkben megalázkodni...
Az Úr nem úgy akar minket, mint a világ: nem hangosan, sikeresen, büszkén és erősen. Hozzá mindig is a megtört szív és a megalázódó lélek vezetett. De nem az a szív, melyet az élet tört meg, hasított meg, hanem melyet mi magunk törtünk meg magunkban, melynek büszke emberi szarvait mi törtük le az Ő akarata előtt. S nem az a lélek, melyet mások aláztak meg, gyötörtek meg, hanem melyet mi adtunk az Ő hatalma alá, melyet mi hajtottunk lábai elé a földre – hiszen ez az igazi alázat, Szent Jeromos nyelvén a ’humiliatio’: szívet-lelket-testet földig hajtva elismerni, hogy földből (humus) alkotott minket s hogy azok is vagyunk.
Kérdezhetik a még lelkük önhittségének sötétjében járók: kapunk ezért valamit cserébe? A legnagyobb díjakat! Tőle az Ő erejét lelkünkbe, mert a miénket fölajánlottuk s az Ő akaratával egyesítettük. Embertársainktól hálát és köszönetet, mert önzetlenek voltunk és ezzel ritka s megfizethetetlen ajándékot adtunk nekik.
Mindennapi teendők ennyi: az Ő akarata és testvérünk megsegítése előtt akaratunkban meghajolni – s e fölajánlásért cserében minden nap elnyerni mindent, ami lélekben fölemel és megerősít.
Dán 3,25.34-43; Zs 24; Mt 18,21-25
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése