Jelentés a Tiszáról

Vége.

Fáradt vagyok. Pedig alig csináltam valamit.

Nagyon-nagyon sokat jelentett számomra, hogy amikor kiszálltam a kocsiból, kitörő örömmel fogadtak. Óriási szeretettel. Elfogadó, befogadó szeretettel. Nagyon kellett ez már nekem. És meglepetés is volt: voltak új kisebb testvérek a tiszáról!!! :) Hajrá, csak így tovább! :)

És hát ami nagyon frenetikus ismét: idegenlégiósok. Tápió és Dél-Duna a Tiszában. Szenzációs! :) Idén megindult az egymás régiójába való átjárkálás. Annyira klasszak vagytok! Nagyon örülök nektek! :) Tök jó, hogy tudunk egymásról, hogy hol, mi, hogyan zajlik! És segítünk egymásnak, és ötleteket "csórunk"-viszünk, és szeretjük egymást. Alig várom ezek után a hétrégiós találkozót! :) Denagyonkirályságos lesz! :)

Családias volt ez a tábor is. Volt, hogy három napig lángost ettünk. :) Frenetikus volt a zárótábortűz. Hihetetlen nagy nyitottság volt a csoportokban, az emberekben. Nem vezettem csoportot, mégis bátran megszólítottak a gyerekek. Volt sok-sok játék, Törppapa, strand, röpi, beszélgetések. Az ébresztő egészen különleges volt. Gátlások nélkül, nem törődve a hamissággal, élvezettel énekeltek a fiúk.  Egyszerűen csak szolgáltak. Gyönyörű. Bence és Ági tanúságot tettek. Brutál őszintén, nyíltan, kereken. Utolsó éjszaka óriási vihar ment át fölöttünk. De annyira óriási, hogy párszáz méterre ott csapkodtak mellettünk a villámok. Mindenki pánikszerűen rohant be a kápolnába. Nagyon durva volt. Én vagy negyed óráig remegtem. Fák alatt a sátorban azért marha ijesztő, ha mindent megremegtetve fölötted megy át keresztbe a legalább 120 dB-es dörgés... És persze a kamiliánus nővérek idén is velünk voltak. Annyira hihetetlenül sokat számít már csak a jelenlétük is. Eszméletlen. Hitelesség... 

Ennyit a tiszás táborról. Illetve van még egy élményem, de azt utoljára hagyom, mert az a legjobb.

Az összes tábor kapcsán volt egy nagyon mókás, érdekes véletlen. Vagy nem véletlen. Minden táborban megjelent egy "exkluzív" hangszer. Egy kivételével mindben előfordult a dob valamilyen formája. Kettőben  is volt hegedű. Ezt csak megjegyeztem. Mind fel volt dobva zeneileg... :)

Volt egy hatalmas istenélményem. Szentségimádáson ültünk. Épp, hogy csak belehelyezkedtem  - mostmár értem a szót - Isten jelenlétébe, lehúzott a földre, térdelnem kellett (utálom ezt a kellett szót, de most valóban kellett), és akkor rakta el András az Oltáriszentséget. Életemben először azt éreztem: NE, MÉG NE TEDD EL! Elmondhatatlan. Felejthetetlen. Mérhetetlenül boldog voltam. Vagyok.