Önmagáért

Tudjátok, van egy dolog, ami itt motoszkál bennem és szeretném szavakba önteni, de nem tudom. Mert egy érzést nem lehet szavakkal átadni. Mindenki másként értelmezi az ilyeneket. Így hát abban bízom, hogy jól és engem ismerve értitek meg azt, amit megpróbálok elhebegni-habogni.
Múlt nyáron óriási élményben volt részem. Bár ezt már többen beszélték, írták, hogy a tápiós tábor most valahogy más volt. Addig soha nem tapasztalt béke uralkodott a táborban, a tizenévesek Bibliával a kezükben rohangáltak (imádság volt a téma), hamar elkapták a fonalat, és még sorolhatnám. Én pedig jó néhány Szentségimádás alkalmával azon kaptam magam, hogy csak úgy spontán dicsérem az Urat.
MAGÁÉRT.
És nem számításból, mert szeretnék valamit cserébe. Hanem csak mert Ő Ő. Valamicskét megmutatott abból, hogy Ő mennyire végtelenül hatalmas. Rádöbbentem arra, hogy bizony ki tudom zárni az önös érdekeimet, és képes vagyok Rá figyelni. Hálát éreztem. És csak térdre estem. Mindenki más állt, karjait a magasba tárta, de nekem muszáj volt térdelnem. Ömlöttek a könnyeim.
Ezek olyan élmények, amik a mai napig is (fél év után) megríkatnak. Hiányzik. És ugyanúgy ott van a hála. Hálás vagyok, mert ez a csoda évekig el fog kísérni.