Mostanában iszonyat sokat vívódtam azon, hogy folytassam-e a SzÖSzölést a csapattal. Aztán hétvégére oda jutottam, hogy abbahagyom. De szerencsére Laci atya rám parancsolt, hogy imádkozzam meg.
Tegnap korán értem a plébániára, elmentem misére. A kezdésről lemaradtam, ezért eredetileg nem is akartam bemenni. De annyira vágytam utána. És végül lementem. Azzal a felkiáltással, hogy "a francba, kövessem már az érzésemet/vágyamat, nyilván nem véletlenül van!" Meglepetésemre még csak az evangéliumnál tartottak. Nagyon minimálisan motoszkált bennem, hogy hátha eldől itt most valami. És csak ott voltam. Mert a szívem odahúzott.
És nem is tudom, a misében mikor, de csönd volt (talán áldozás után?), és egyszer csak hatalmas nyugalom lett úrrá rajtam. Abban nyugodtam meg, hogy rendben, folytatom egy darabig. És ez csak jött, hogy most csinálnom kell még. Nem emlékszem, hogy direkt ezért imádkoztam volna, vagy ilyesmi. Csak kaptam - mindenféle koncentráció nélkül -, és iszonyat hálás vagyok érte. Szenzációs az Isten, hogy ilyen finom szenzorokat épített az emberbe. Jó érzés, és biztonságot ad, ha követem a szívemet. Bátran tegyetek ti is így! Megfizethetetlen ajándék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése