Kedves Te! Most egy érzelemingadozásnak lehetsz tanúja, készülj föl! A reggelhez képest, uhú...
Néha rám tör egy olyan érzés, hogy nem vagyok fontos. Az, hogy egy púp vagyok bizonyos emberek hátán. Hogy fölöslegesen nyüstölöm őket. Hogy nem szívesen állnak velem szóba, amikor a témáról írok nekik, beszélek velük. Pedig elvileg szeretjük, amit csinálunk. Rám tör, hogy vajon erőltetem-e a dolgokat, hogy nem kellene-e abbahagyni?
Most pedig: miért akarok annyira megfelelni másoknak? Hisz' a Mennyei Atya szeret. Úgy, ahogy vagyok. Miért nem bírok ezzel megelégedni? Mert ember vagyok, elgyengülök. De pont ez az emberlét lényege: küzdés.
Ahogy olvasgatom, hova írjak még, hogy formáljam a mondatokat, egyre inkább kiül egy mosoly az arcomra. Mosolygok magamon, mosolygok a vergődésemen, a hitemen, a tényen, hogy SZERET AZ ISTEN, ÉS HOGY JÓ FEJ. (Tegnap is elintézte, hogy hazaérjek 9-re.:)) Kezd visszatérni belém a meggyőződés: tényleg így van.
Hű, micsoda ingadozás, mi? :)
Bögrevers
VálaszTörlésElmosogattam tegnap este nyolcra.
Rakosgattam a bögréket fel a polcra.
Közöttük van kettő fületlen, de elölről szépek...
Elölről olyanok, mint a többi: épek.
Csak a hibás részt hátra kell tenni,
s nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni.
Nézem, s eszembe jutnak most felebarátok,
kiket - képletesen - fületlennek látok.
Úgy teszem fel őket életem polcára,
hogy ne lássak mindig arra a hibára.
Mindig csak a szépre, csak a jóra,
mert ha egyszer én térek nyugovóra,
úgy tesz velem az igazságos Isten,
ahogy a bögréket rakosgattam itt lenn.
A mennyei polcra, nagykegyelmű szemmel,
hátrafelé az én letörött fülemmel.